Interjú a Run Over Dogs dobosával, Juhász Tamással

Interjú a Run Over Dogs dobosával, Juhász Tamással

Interjú a Run Over Dogs dobosával, Juhász Tamással

A zenekar dobosával beszélgettem kezdeti pillanatokról, emlékekről, alkotói szünetről, és egy minden eddiginél letisztultabb, mérföldkőnek számító új albumról, a “Now Let The Monsters Shine”-ról.

sig_cover.jpg

A R C H Í V 

mCs| Teljes megújulás, új lendület. Mindenki hallhatja, hogy most ebben vagytok, de honnan indultatok?

JT| A zenekar megalakulását 2011 őszére datáljuk, ekkor voltak az első próbáink. Szegről-végről korábban már ismertük egymást, Ronival (Vilcsek Áron – gitár) volt Pesten egy bandánk akkoriban, emellett párhuzamosan Szaszának (Czeglédi Szabolcs – ének, gitár) és Máténak (Gál Máté – basszusgitár) is voltak közös zenei projektjei Kecskeméten.

Így négyen Pesten ismerkedtünk meg, ahol a közös bulik alkalmával már megfogalmazódott bennünk, hogy szívesen zenélnénk együtt is. Először aztán egy esküvőn álltunk össze Szaszával, és mivel szükség volt gitárosra, Ronit is hívtuk, hogy csatlakozzon.

Az első próbákat a Margit-szigeten tartottuk, pár sör társaságában; mondhatni akusztikus örömzenéből indult ki ez az egész.

A  lagzin aztán egészen megmagyarázhatatlan dalokat nyomtunk le, ami végül is kellett ahhoz, hogy felismerjük, ez a felállás simán működhet más körülmények között is. A végleges formáció és a zenekari hangzás Máté csatlakozásával állt össze és vált teljessé.

mCs| A mai magyar zenei piacon sok a fiatal tehetséges banda, nem egyszerű kitűnni, de nektek mégis sikerült. Mi kellett ahhoz, hogy ilyen ismertségre tegyetek szert?

JT| Nagyon nagy löketet adott az elején, hogy két tehetségkutatót nyertünk meg egymás után, rövid időn belül. Az egyik az R33 által szervezett verseny volt, a másik pedig az A38-as Talentométer. Szerencsére pont annyi saját dalunk volt, amennyi minimum kellett a nevezéshez.

mCs| Honnan jött a zenekar mindennapinak egyáltalán nem mondható neve?

JT| Eredetileg sokkal hosszabb nevünk lett volna, egész pontosan Noxious Foodie and the Run Over Dogs. Ez kimondhatatlan és leírhatatlan is egyszerre, ezért a stúdiós kollégák javaslatára és segítségével egyszerűsítettünk a dolgokon.

A Noxius Foodie (ami az első lemez címe lett végül) egyébként a kártékony ínyencnek a fordítása, a Run Over Dogs pedig egy angol kifejezés, ami azt szimbolizálja, amikor nagyon másnaposan vagy szétcsapottan belemész minden helyzetbe, akár egy úton átrohanó kutya.

band_01.jpg

mCs| A most megjelent nagylemezetek előtt volt egy kisebb alkotói szünetetek. Ennek mi volt az oka?

JT| A zenekar effektíve teljesen nem állt le, de tavaly januárra picikét elfáradt a projekt, mindenkit más hozott lázba. Nem tudtunk ugyanazzal az intenzitással, ugyanazokkal az álmokkal tekinteni a bandára, ami végül a feloszlás szélére sodródott. A vírushelyzet sem segített lendületbe hozni a dolgokat, egyszerűen csak megálltunk, leálltunk.

mCs| Mi hozott vissza benneteket az alkotáshoz?

JT| Szerencsére Szaszánál a pandémia alatt egy nagyon termékeny időszak vette kezdetét, amit Nové Somával (Middlemist Red) és Mátéval  közösen lovagoltak meg. Az elején ez a folyamat nem úgy indult, hogy lemez lesz belőle, szimplán csak jólesett Szaszáéknak a zenéléssel foglalkozni.

szasza.jpg

Stúdióban rengeteget kísérleteztek, korábbi dalok, riffek, ötletek kerültek elő, amiket szépen elkezdtek kidolgozni. Amikor Roni ráért, ő is kiment a stúdióba, én viszont a munkálatoknak ebben a fázisában egyáltalán nem tudtam részt venni. Az első gyerekünk születése miatt lélekben és fizikailag is máshol voltam, vidéken rendezkedtünk be egy időre.

mCs| Hogyan tudtál mégis bekapcsolódni a folyamatba?

JT| A srácok mindig küldték a demókat, telefonon egyeztettünk, aztán én GarageBand-en pötyögtem be dobtémákat, és ezeket küldtem át nekik. Így a végére persze közös gyümölcsöt érleltünk, de a feladat oroszlánrészét a Szasza-Soma-Máté tengely vitte végig. Nem mondtuk ki direktben, de éreztük, hogy a lemezírói időszak egy adott pontnál kezdetét vette.

Mikor végre eljutottunk oda, hogy felvegyük a dobot – utoljára a hangszerek közül – nagyon izgultam, mert közel 10 hónapig nem ültem a saját dobomnál.

A végeredmény aztán szuper lett, szerencsére 1 nap alatt sikerült feljátszanom minden számot. A nyers hangsávok felvételei után egy hosszú keverési folyamat  következett, majd megszületett az új lemez, amire nagyon büszkék vagyunk!

Őszintén, ezt az anyagot most nagyon jó érzés volt felvenni és egységgé formálni. Reméljük, hogy a hallgatóknak is olyan jó élmény lesz hallgatni, mint amilyen örömmel azt készítettük.

mCs| Első hallgatásra műfajilag maradtatok az eddig bevált receptnél, viszont hangzásban és hangszerelésben megújultatok. Lassabb tempó, ércesebb gitárok. Hogy érzed, Nové Soma Middlemist Red-es életérzése hatott rátok és a lemezre?

JT| Kulcsfontosságú, hogy egy zenekar úgy tudjon megújulni, hogy a fő jellemzőihez nem nyúl, szerintem ez a hosszú távú zenei karrier titka. Úgy érzem, ez nekünk most sikerült.

Nové Soma (Middlemist Red) felügyelte végig a lemez elkészítését, aki ezzel gyakorlatilag egy új bandataggá vált.

Ő egy igazi multitálentum; számunkra mindig nagyon inspiráló volt a jelenléte. Nem is tudom elégszer mondani, hogy mennyire hálásak vagyunk neki az új lemez elkésztése kapcsán, hiszen a produceri munkát is ő végezte, a grafikát is ő készítette a borítóhoz, ezen kívül a klipek rendezéséből is bevállalta a legnagyobb szerepet.

album_cover.jpg

Alapvetően egyébként nem volt határidő, ami jót tett a lemeznek, tényleg volt lehetőség és idő mindent kikísérletezni. A Run Over Dogs alapvető jellemzői megmaradtak, de a hangsúlyok máshova kerültek.

Élesebb fókuszba kerültek a szövegek, és többet kísérleteztünk a hangzással is. A hangszerek olyan újabb oldalait fedeztük fel, amiket eddig nem ismertünk, illetve jóval több vokál-sávot vettünk fel, mint amit eddig tőlünk megszokhattak.

A tagok közül mindenkinek meg kellett tanulnia vokálozni és énekelni, mert másképpen nem tudjuk koncerten előadni az új számokat.

mCs| Van annak oka, hogy az új lemez kevesebb dalból áll? Milyen dalmennyiséggel dolgoztatok és mennyit kellett a végére lefaragni?

JT| Koncepcionálisan ennyi dallal tudtuk kifejezni azt, amit mondani akartunk. Ez egy letisztult, átgondolt ív, amit egyáltalán nem volt egyszerű összerakni, hiszen 2015 óta rengeteg ötlet halmozódott fel bennünk. Nagyon sok dalrészletünk és a hangzásra vonatkozó elgondolásunk volt, ezekből építkeztünk. Voltak mondhatni kész demók is, amik vagy nem érték el azt a szintet, hogy önmagukban is megállják a helyüket, vagy nem illeszkedtek a lemez ívébe.

mCs| A koncerteken a régi dalaitok is áthangszerelt köntösben tűnnek majd fel?

JT| Nem. Most az új zenei ív dominál, efelé megyünk, de az a terv, hogy a régebbi dalokat eredeti hangszerelésben illesztjük majd be a dallistába, vagy nem is játszuk. Újra-hangszerelésben nem gondolkodunk. Attól is függ persze, hogy milyen fesztiválokra megyünk majd, milyen koncerteket adunk, mert ezekhez fogjuk illeszteni a setlist-et.

band_03.jpgFotók: Run Over Dogs Facebook

mCs| A jövőben ismét terveztek külföldi turnékat? Az új dalok letisztultságából kiindulva gondolkodtatok esetleg akusztikus előadáson?

JT| Igen, mindenképpen szeretnénk és tervezünk is akusztikus sztorikat csinálni. Szerencsére idén voltak már fesztiválos bulijaink (Fekete Zaj Fesztivál, Strand Fesztivál, Kolorádó), de szívesen mennénk turnéra akár külföldre is, ha lehetőségünk adódna rá.

Ami biztos, hogy a szeptember 2-i lemezbemutatóra – aminek az Akvárium Klub ad otthont – különösen nagy hangsúlyt fektetünk, hiszen közel 2 és fél éve nem tartottunk önálló klubkoncertet.

Mindenki izgatott, szeretnénk olyan módon bemutatni az albumot a közönségnek, hogy ők is érezzék, mennyire fontos mérföldkőhöz ért el a zenekar a lemezen felcsendülő 9 dal által.

 

Eredeti megjelenés: 2021.09.02.
Link: soitgoes.hu

 

mCs|

Visszatekintő: Kings of Leon – When You See Yourself (2021)

Visszatekintő: Kings of Leon – When You See Yourself (2021)

Visszatekintő: Kings of Leon – When You See Yourself (2021)

Több, mint 20 év pályafutás után idén márciusban megjelent a Kings of Leon 8. nagylemeze, a When You See Yourself.

A R C H Í V  Három testvér és egy unokatestvér 1999-ben megalapította a Kings of Leon nevű formációt. Így a zenei bázisnak számító Nashville újabb karizmatikus zenekarral bővült. Több, mint 20 év pályafutás után idén márciusban megjelent 8. nagylemezük, a When You See Yourself. Az elmúlt két évtizedben voltak hullámzó szakaszaik, de az együttesnek mostanra egyértelműen sikerült visszatalálnia önmagához.

01_cover.jpgFotó: NME

Mi lehet a Followill fivérek titka és miből tudnak ennyi erőt meríteni? Ezekre a kérdésekre keresi a választ a márciusban kiadott új album dalain keresztül. A Kings of Leon – Tennesse állam egyik igazi büszkesége – az ezredfordulóhoz közelítve tűnt fel; már a kezdetekkor lendületes és nagy jövő előtt álló bandának ígérkezett. A környék a mai napig a country egyik bölcsője, de ez ne tévesszen meg senkit. A zenekar blues és southern rock stílussal indított, majd idővel inkább az alternatív és az aréna rock felé fordult. Ízlésükre hatott többek között a The Clash, a The Rolling Stones, a Pixies és a Velvet Underground. A tagok – ahogy azt a bevezetőben is írtuk – rokonok, három testvér és egy unokatestvér zenél együtt immáron huszonegy éve, az együttes nevében nagyapjukra, Leonra emlékezve.

A barátok vagy családtagok együttműködése általában rengeteg konfliktussal jár, akár örök haragot is szülhet, főleg, ha egyre csak fokozódik a nyomás. A KOL tagoknak azonban sikerült ezt a helyzetet elkerülniük, ők négyen, egymást támogatva és töretlenül csinálják azt, amihez a legjobban értenek. A zenéléshez.

Első nagylemezük 2003-ban jelent meg Youth & Young Manhood címmel, az egyértelmű sikert azonban a Because of the Times és az Only By the Night albumok hoztak nekik a 2007-es és 2008-as években. Pillanatok alatt a toplisták élére kerültek: az előbbi lemezzel a brit, az utóbbival pedig az amerikai és ausztrál fronton. Emellett 12 Grammy jelöléssel és négy megnyert díjjal büszkélkedhetnek.

03_kol_minden_ok.jpgFotó: NME

Sajnálatos módon, a hirtelen jött, óriási sikerért nagy árat kellett fizetni. Az énekes, Caleb Followill szó szerint megrészegült a hírnévtől; az alkohol rabjává vált. Lehet-e hibáztatni ezért? Szerintünk nem. Amerika porosabb és egyszerűbb vidékéről próbáltak betörni egy olyan – tőlük teljesen távol álló, új – világba, ami térdre kényszerített volna bárkit.

Nem csoda, hogy ezt az óriási kontrasztot Caleb nem tudta feldolgozni. Ezekben az években egyáltalán nem volt önmaga, ami persze kihatott a KOL további hanganyagaira és koncertjeire is. Az albumok egyre kevésbé voltak egységesek. Egy-két jobban eltalált számmal ki is merültek. A 2016-os WALLS-t aztán végre sikerült összeszedetten megcsinálniuk; olyan dalokat hoztak, amik a zenekarra jellemző egyedi vonásokat mutatták. 2016-ot egy hosszabb alkotói folyamat követte. Majd öt év kihagyás után, idén március elején, az RCA Records (SONY) gondozásában végre megjelent a friss nagylemezük, a When You See Yourself. A hanganyag rögtön a lemez címadó dalával indul. Feszített tempójával gyorsan felpörget, sugárzik belőle a klasszikus KOL hangzás. Monoton levezető és hirtelen befejezés után következik a The Bandit erős basszus menete, miközben a ritmusgitár felütésekre válaszol; innentől kezdve a zsigereinkben érezhetjük a zenekar egyedi és nyughatatlan ütemeit.

A pörgés után lassul a tempó, szünet nélküli átvezetéssel érkezik a 100,000 People. Lassúzós és dúdolós dal ez, a The Killers korai szinti-rockos világát idézi.

04_album.jpg

A negyedik dal bohókásabb darab, csilingel az akusztikus gitár, de csak akkor, amikor szükség van rá. Üde színfoltja a lemeznek a Stormy Weather, nincs túlgondolva, és ez kifejezetten jól áll neki.

A Wave következik, ami egy részletesen felépített, néhol tűnődő, néhol pedig tüzes ritmusú szám. Mennyi intenzív impulzus, pedig még csak az ötödik dalnál tartunk! A Golden Restless Age a lemez közepe: lüktet, felbúg, azt az érzetet kelti, mintha egy autóban repesztenénk egy kanyon peremén, ahol néha lassítunk, de aztán – szinte azonnal – száguldunk is tovább. A sort a személyes kedvencem követi: a Time in Disguise végérvényesen bizonyítja, hogy a Kings of Leon teljes mellszélességgel visszatért. Köszönik szépen jól vannak és simán hozzák az Only By the Night, vagy a Come Around Sundown nagylemezek színvonalát.

Búskomor dallamokkal játszik a Supermarket; alkonyi képet fest, a háttérben érces gitár riff búcsúztatja a dalt úgy, mintha a naplementekor lenyugvó Naptól köszönne el. Őszintén, szerintünk mindig is ez állt jól a dalaiknak: a megélt fájdalmak lenyomataként felsejlő folyamatos nyugtalanság. Örülünk, hogy mára már a KOL is belátta ezt.

A lemez talán egyetlen gyenge pontja a Claire & Eddie, ami szerintem eléggé egysíkúra sikerült. A refrén rendben lenne, kicsit soul-osnak tűnik a háttérvokál miatt, ami jó, de ennyiben meg is reked. Kárpótol cserébe az Echoing, zakatol a fülekben, és szerencsére nem akar megállni, 3 és fél percig húz magával. A lemez záródala szépen keretezi a művet, a Fairytale maga a Kings of Leon. Folyton zaklatott, közben mégis simogat; beég az adott pillanatba. Lehet, hogy ez a titok. Ha nem akarunk görcsösen változtatni, hanem visszatérünk inkább ahhoz a ponthoz, amikor minden a maga nyers és eredeti módján volt valódi, helyükre kerülnek a dolgok. Az idő meg szépen rendezi és organikusan továbbformálja azt, ami tényleg igényli a változást.

02_kol_problemak.jpgFotó: The Guardian

A When You See Yourself sem bizonyít mást: érdemes meríteni a kezdetekből. Hogy mit üzen nekünk? Azt, hogy lépjünk ki az árnyékaink mögül, azokat nyugodtan hagyjuk a szoba falán. Nézegessék mások, ha akarják, nekünk többé már úgysem fontosak. Csak legyünk önmagunk.

 

Eredeti megjelenés: 2021.04.15.
Link: soitgoes.hu

 

mCs|

Maradandó albumok: 3. rész – S. Carey lemezajánló

Maradandó albumok: 3. rész – S. Carey lemezajánló

Maradandó albumok: 3. rész – S. Carey lemezajánló

Hogyan képes egy kitartó, bátor tehetség beindítani saját zenei karrierjét? Sean Carey döntései és zenéje pont ezt mutatja be.

A R C H Í V  Egyszer mindannyian felnövünk. Ez persze kicsit szomorú, mert ki akar igazán felnőtté válni? Sok probléma, és kudarc ér minket mire idáig eljutunk, de közben fejlődünk és sokat tapasztalunk. Szerencsés esetben a jellemünk stabilabbá válik, egyre bátrabbak leszünk, akár egészen merész döntéseket is be merünk vállalni. Valahogy így érezhette magát Sean Carey is, aki az alternatív műfajban igen ismert Bon Iver dobosaként és vokalistájaként tevékenykedett, majd ebből a szerepből kilépve megjelentette első szólólemezét All We Grow címmel.

128991095_199787948380094_4376791714436408634_o.jpgFotó: Cameron Wittig

Carey a Wisconsin állambeli Lake Geneva-ban született énekes és zenetanár szülők gyermekeként, majd a helyi egyetemen végzett klasszikus dob szakon 2007-ben. Ugyanebben az évben tudomást szerzett arról, hogy Justin Vernon (Bon Iver) épp zenekart szeretne alapítani.

Carey annyira szépnek tartotta Vernon első – akkor még a MySpace-en közzétett – lemezét (For Emma, Forever Ago), hogy két hét alatt megtanulta az egész albumot minden részletével és harmóniájával együtt.

Jött is az első Bon Iver koncert, ahol Carey bandája volt az előzenekar. Ezt az alkalmat megragadva odaállt Vernon elé és megmondta neki, hogy betéve tudja az egész lemezt és szeretni velük játszani a jövőben. A backstage-ben el is énekeltek pár dalt közösen, ami megdöbbentően jól szólt. A két hang kiegészítette egymást, erősebbé vált a vokál, ami napjainkig is a Bon Iver-es hangzás állandó motívuma. Még aznap este együtt is színpadra léptek, megalapozva ezzel egy igazán egyedi stílust.

0011856248_10.jpgFotó: Cameron Wittig

Térjünk kicsit vissza Carey önálló hanganyagához, ami tavaly év végén egy tíz éves jubileumi kiadás formájában jelent meg ismét, az amerikai Jagjaguwar független kiadó berkein belül.

Carey-nek volt pár ötlete, amikből összeállt néhány szám, de eleinte bőven nem annyi, amennyivel megtölthetett volna egy LP-t. Ezeket finomította tovább. Áthívta pár barátját, akikkel további dalokat rögzítettek, spontán felvételeket készítettek, végül összerakták a nagylemezt.

Az album érdekes egyvelegként értelmezhető, amiben a hangsúly ugyanis a dalok egységére helyeződött. A dalok címein érdemes végigszaladni, mielőtt bárki elkezdené őket hallgatni: szép életutat vázolnak fel, ami hallható formát öltött. A hangzás magáért beszél, S. Carey hozza a tőle megszokott dobtémákat, e köré építi a többi hangszert és a vokál sávokat. A borítón elhelyezett előadó -és albumcím csupa kisbetűvel olvasható, finoman háttérbe szorítva így a formális elemeket.

118117350_4713021865382472_7490219043163776780_n.jpg

Bátor döntés ez a lemez, pont annyira, mint a cover közepén éppen fejest ugró ismeretlen csobbanása.

A tízéves különleges kiadás utolsó (bónusz) dala mélyről törő zongorahangokkal vezeti a hallgatót a letisztult végkicsengés felé, szövege pedig jól jellemzi azokat az értékeket, amiket S. Carey közvetíteni akart.

In a land there’s a town, and in that town there’s a house
And in that house there’s a woman
And in that woman there’s a heart I love
I’m gonna take it with me when I go
I’m gonna take it with me when I go

 

Eredeti megjelenés: 2021.03.11.
Link: soitgoes.hu

 

mCs|

Maradandó albumok: 2. rész – The National lemezajánló

Maradandó albumok: 2. rész – The National lemezajánló

Maradandó albumok: 2. rész – The National lemezajánló

Magabiztosság és önazonosság. Ez jellemzi a The National zenekart. Elárulom, hogy a banda High Violet albumáról hogyan sugárzik át mindez.

A R C H Í V  Matt Berninger, a banda énekes-szövegírója keresztbe vetett lábakkal ül a debütáló szóló albuma festményszerű borítóján. Kissé hanyagul, mégis tele magabiztossággal. Valahogy így lehetne jellemezni zenekara, a The National elmúlt tíz évét is, ami a High Violet című, mérföldkőnek számító nagylemezzel indult útjának. Az együttes életművének elengedhetetlen összetevője ez a lemez, ami meghatározója lett mind a zenekar stílusának, mind pedig a frontember nemrégiben megjelent szólókiadványának is.

telemmglpict000141748604_trans_nvbqzqnjv4bqtpqnkeszm9dtjyvdppd1c7_e-p5k6ixfuscdlk0yspa.jpegFotó: The Telegraph

1999-ben alakult meg a The National, ugyanazokkal a zseniális ohioi zenészekkel, akik a mai napig alkotják a zenekart, és akik most is pont ugyanolyan sajátosan értelmezik az indie rockot, mint a kezdetekkor. Nyolc stúdiólemezzel büszkélkedhetnek, amik között akad Grammy-jelölt és díjazott album is. A High Violet című lemez 2010-ben, a 4AD kiadó gondozásában jelent meg, majd ezzel a lendülettel meg is szerezte a 3. helyezést a Billboard 200-as listáján. A Time 2010 negyedik legjobb albumaként sorolta be. A Rolling Stone magazin pedig a 30 legjobb lemez egyikeként emlegette ugyanebben az évben.

Noha ez a kiadvány azóta japán, illetve bővített verzióban is kijött, érdemes azonban kitartani az eredeti változatnál, mert érződik a dalok mennyiségén és sorrendjén, hogy ez így kerek.

the_national_high_violet.jpg

Az album produceri munkálatait a zenekar saját maga végezte, a dalok felvételeit Aaron Dessner (gitár, zongora, zeneszerzés) garázsában rögzítették, a borítóján pedig egy szintén Ohio állambeli szobrász, Mark Fox alkotása (The Binding Force) látható. Nekem ez a lemez abszolút korhoz vagy inkább korszakhoz köthető. 2010, durva év volt, még zsenge húszévesként előttem állt a főiskola, nagyban agyaltam a jelenen, kevésbé a jövőn.

Pörögtek a hétköznapok, sok zenét hallgattam, és igyekeztem azzal a tudattal megélni minden pillanatot, hogy azok soha vissza nem térnek. Ebben az évben aztán – egyszer csak – megjelent a High Violet című nagylemez.

Konstatáltam, hogy igen, ez szuper, végre egy új The National album. És ennyi… Eltelt úgy tíz év (az addigi életem fele), hogy nem hallgattam meg. Kerülgettem, emlékeztem rá, tudtam, hogy fontos, de mégis csak most engedtem először közel magamhoz. Van ilyen, sokszor az ember egy ígéretes zene, könyv, film felfedezésekor még nem elég erős vagy érett ahhoz, hogy azt be tudja fogadni. Így voltam én is a High Violet-tel.

matt_berninger2c.jpgFotó: Rolling Stone

Megérte-e kivárni a pillanatot? Nos…Elkezdem hallgatni, és lényegében megáll az idő (végre nem szalad tovább az a tíz év).

Berninger borongós, bariton hangja akaratlanul is más világokat teremt, ahol magával ragadó vonósok és zongoramenetek kísérnek az úton. Annyira összetett a hangzás, nem győzöm kapkodni a fejem.

Vajon milyen hangszerekre nem figyelek? Finoman elmúló kiállások segítik a hallgatót nyugodtabb vizekre evezni, de összességében nagyon zaklatott ez a tizenegy dal. Nem szabad elsiklani a 4. és 5. dal (Little Faith és Afraid of Everything) párosa mellett, amik – véleményem szerint – a lemez csúcspontjai, szépen, mérnöki pontossággal elhelyezve. Olyan csodálatos hullám ez az egész, amit kár lenne a partról szemlélni, vessük bele magunkat és ússzunk egészen a záródalig: a Vanderlyle Crybaby Geeks önmagában is annyira erős, hogy már csak emiatt az egy dal miatt is megéri elmenni egyszer egy The National koncertre.

Hogy elég érett lettem-e hozzá, azt nem tudom, de nekem maradandó élmény a High Violet, a korszakos lemez, ami kicsit porosodott az elmúlt időben, de ez így szép.

Ugyanúgy érdemes odafigyelni rá, mint a The National aktualitásaira és mellékprojektjeire is: Matt Berninger a tavalyi év végén jelentette meg első szólólemezét (Serpentine Prison), Aaron Dessner pedig Bon Iver-rel közösen alapította meg a Big Red Machine nevű formációt. Dessner szintén tavaly producerként is bevetette magát, részt vett Taylor Swift két egymást követő, minden eddiginél letisztultabb nagylemezének munkálataiban. És ez csak pár kollaboráció a sok közül. Valamit nagyon tudnak ezek az ohioi tagok.

 

Eredeti megjelenés: 2021.03.04.
Link: soitgoes.hu

 

mCs|

Maradandó albumok: 1. rész – Pearl Jam lemezajánló

Maradandó albumok: 1. rész – Pearl Jam lemezajánló

Maradandó albumok: 1. rész – Pearl Jam lemezajánló

Fakó díszletek, kopottas farmerek, hasító füttyszó és egyre erősödő taps...

A R C H Í V  A ’90-es években nem kisebb legendák léptek az MTV Unplugged színpadára, mint a Nirvana, az Alice in Chains és a Pearl Jam. Megannyi fiatal, Seattle-i zenekar, egymást támogatva, barátként kezdte el akkoriban megépíteni a grunge éra alapjait. Ezt a helyzetet megragadva az MTV-nek sikerült egy olyan koncertsorozatot létrehoznia, ahová tökéletes üzleti és zenei érzékkel kiválasztott kezdő, de potenciálisan világhírűvé váló bandákat hívott meg.

gettyimages-129723093.jpgFotó: NME

Ugyanitt – 1992-ben -, pár lázadó zeneiségű, loboncos hajú arc – a két évvel azelőtt megalakult Pearl Jam -, egy durván félórás akusztikus fellépéssel megkezdte útját az igazi hírnév felé. Akkor még nem tudták biztosan, hogy világsztárok lesznek, azt viszont igen, hogy sikerült lenyomniuk egy igazán őszinte koncertet.

Harminc éven keresztül csak különleges fizikai kiadványok bónusz anyagaként (Record Store Day [vinyl], Ten – Legacy Edition [DVD]) adták ki ezt a hét dalból álló, ikonikusnak számító felvételt. Digitális és különálló CD formátumban azonban sosem jelent meg, egészen mostanáig. Tavaly októberben, a harmincéves jubileumának alkalmából a Pearl Jam visszanyúlt a kezdetekhez, konkrétan ehhez a koncerthez. Az MTV Networks and Epic Records kiadó gondozásában jelentették meg a hanganyagot, amivel igyekeztek kedveskedni a rajongóknak.

Szerettek volna bedobni a közösbe valami olyat, amire mindenki örömmel emlékszik vissza. Mert a ’90-es évek igenis menő volt és megismételhetetlen.

Az időzítés egyébként is találó, pont jókor frissítettek fel egy olyan emléket, ami a napjainkra kialakult. A bezárt világban adhat némi szabadság-élményt.

pearl_20jam_16_9_1606646322.jpgFotó: Recording Academy

Noha, ez a most kiadott a live album egyáltalán nem nevezhető hosszúnak, mégis komplex és teljes érzetet kelt bennünk. A titok egyszerűen a hangszerelés és a gondosan megválasztott dalsorrend.

A számok alapvetően ércesek és gitár központúak, amiket Eddie Vedder (énekes) hűvös hangszíne és jelenléte fog egybe. A relatíve sűrűnek mondható hangzást zabolázta meg a banda, majd ültette át akusztikus hangszerekre. A lemez csúcspontja egyértelműen az Alive, a Black, és a Jeremy dalok hármasa. Maradandó értéket képviselnek, és egyáltalán nem árnyékai az eredeti stúdióverziónak, köszönhető a profi újragondolásnak. Az eljátszott dalok mindegyike a debütáló nagylemezükről, a Ten-ről került a programba, kivétel a State of Love and Trust, ami a nem sokkal később megjelent Facérok (Singles) című film egyik betétdala is lett. Aki nagy grunge rajongó, annak ez a film kötelező darab. Már csak azért is, mert a zenekar több tagja is szerepel benne, plusz hallhatjuk a Soundgarden frontemberének, Chris Cornell-nek talán élete legszebb dalát is (Seasons). A jubileumi kiadvány kapcsán az egyik legjobb érzés azt megtapasztalni, hogy a Pearl Jam az évek folyamán végig ugyanaz a zenekar maradt. Semmi körítés, mindenük a hangszerük és a rajongótáboruk.

Nyugodtan kimondhatjuk, hogy az teszi őket különlegessé, hogy igazából nem is akarnak különlegessé válni. Zenélnek és ennyi pont elég.

 


Eredeti megjelenés: 2021.02.16.
Link: soitgoes.hu

 

mCs|

Sajátos atmoszféra és feszültség keretezi Bob Moses Unplugged EP-jét

Sajátos atmoszféra és feszültség keretezi Bob Moses Unplugged EP-jét

Sajátos atmoszféra és feszültség keretezi Bob Moses Unplugged EP-jét

Januárban lépkedünk, bőven túlvan mindenki az ünnepeken, de szerencsére akad itt még valami érdekes a decemberi forgatagból.

A R C H Í V • Egy olyan EP, amely nem húz határt semmilyen hónap vagy év közé, egyszerűen csak elsimít minden nehézséget és rossz emléket. Ez az, amit a Bob Moses formációja megfoghatatlanul tökéletesen képes kivitelezni a maga búskomor hangzásvilágával.

A kanadai elektróduó 2015-ben robbant be a köztudatba, Days Gone By címmel megjelent első nagylemezén hallhattuk először a Tearing Me Upcímű slágert, amelynek remixváltozata ugyanabban az évben elnyerte a Grammy-díjat a Legjobb remixfelvétel kategóriában. A Bob Moses a világ legnagyobb fesztiváljait vette célba a turné során, amelyet a tavaly megjelent második LP, a Battle Lines követett.

2020-01-24_17-17-22_778585-scaled.jpgFotó: Zackery Michael

Egy különlegesen összeforrott párosról van szó, ez tagadhatatlan. Noha az általános iskola és középsuli után szétváltak útjaik, kettőjük között annyira erős volt a kapocs és a közös zenei ízlés, hogy a külön eltöltött idő sem sodorta el egymástól őket túl messzire. Jimmy Vallance New Yorkba költözött, és hangmérnökként dolgozott, valamint trance és progresszív house stílusban indította be karrierjét. Tom Howie folytatta énekesi pályafutását, majd szintén New Yorkot vette célba egy év Berklee-n eltöltött tanulmányi idő után. Ekkor történt a sorsszerű találkozás: egy parkolóban futottak össze, ahol annyira meglepődtek a hirtelen pillanaton, hogy nem sokkal ezután béreltek egy apartmant, és életükben először duóként kezdtek zenéket írni.

Első kiadványuk, a 2012-ben megjelent Hands to Hold EP óta eltelt hét évet nem is lehetne szebben átkötni, mint a decemberben megjelent Unplugged EP-vel.

A lemez borítóján havas és rideg kép tárul elénk, minden ködös és kékes. Vajon mi fog történni ebben az elkövetkezendő negyed órában?

2020-01-24_17-15-39_438411.jpg

A Battle Lines nagylemez talán legkarakteresebb dalait választották ki, hogy egy lágy és mégis feszített hangzást tárjanak a hallgató felé.

A Heaven Only Knows ideális kezdés, elnyújtott refrén, suttogó vokállal alátámasztva. Nyugalmat érzünk, de éppen csak addig, amíg a zongoraleütések meg nem érkeznek. Egyik személyes kedvencem, a Back Down következik, még mindig ugyanabban az atmoszférában keringünk, a gitárdallam szépen, párhuzamosan követi a zongora által játszott ütemet, miközben művészin egészíti ki az énekszólamot.

A dal második fele érezhetően intenzívebb, jellegzetes a Tom Howie által képzett hangok sokasága, finom kiállás, majd himnikus befejezés zárja a második számot. Érkezik a Nothing But You, könnyít a lelkünkön, ismét egy érzékkel átkomponált verzió. A dal bővelkedik a váltásokban, de pont ez áll jól neki. Az EP zárószáma első hallásra ugyancsak egy Bob Moses-számként értelmezhető, figyelem és türelem kell hozzá, hogy felismerjük: a Duran Duran 1982-es, Rio című lemezén hallható Save A Prayer feldolgozása hallható. A zongora a kulcs, mert olyasfajta feszültséggel keretezi a lemezt, ami képes ünnepi hangulatban kiszakítani bennünket a kopottas hétköznapokból.

A teljes Unplugged EP alább hallgatható meg:

 

Eredeti megjelenés: 2020.01.26.
Link: phenomenon.hu

 

mCs|

Michael Kiwanuka 50 percnyi zenéjével meg fogjátok találni az elveszett lelki nyugalmatok

Michael Kiwanuka 50 percnyi zenéjével meg fogjátok találni az elveszett lelki nyugalmatok

Michael Kiwanuka 50 percnyi zenéjével meg fogjátok találni az elveszett lelki nyugalmatok

Korán reggel az ember letölti a digitális könyvtárába Michael Kiwanuka lemezét, a Kiwanukát, mondván, pont jó lesz munkába menet meghallgatni egy kis újdonságot.

A R C H Í V • Nagyjából 50 perc, biztos dugó is lesz, szóval szépen a végére lehet érni. Ajtó becsuk, kulcs elfordít, indulhat az első szám…

2019-12-15_11-56-07_720558.jpg
Fotó: Olivia Rose

Mindig szerencsés pillanat, amikor felbukkan egy-egy olyan előadó, akire egyébként biztosan nem lelnénk rá. A streaming egyik előnye – amelynek köszönhetően megismertem Michael Kiwanukát -, hogy a keresési előzmények, letöltött adatok alapján képes a hallgató füléhez igazítani friss vagy akár 20 éve kiadott albumokat. Eddig Leon Bridges-en kívül nem hallgattam soul zenét. Régebben a Gorillaz első kiadványát forgattam, amely furcsa módon legközelebb állt ehhez a stílushoz; felfedezhetők voltak benne soulos minták, eldugott, sercegő dallamok.

Idő kell és tapasztalat, amíg a hallgató képes bizonyos műfajú zenéket befogadni. Jó sok gyötrelem és természetesen ezzel párhuzamban rengeteg felismerés vezet a megoldáshoz, akárcsak ehhez a lemezhez.

Lehet bonyolult szövegeket írni, lehet nehéz akkordokkal megtölteni egy albumot vagy épp megfejthetetlen borítót tervezni. Michael Samuel Kiwanuka mégis az egyszerűségre törekedett, és meg is találta azt.

A zenész egy ugandai családból származó brit énekes-dalszerző, illetve producer, akinek hamar megmutatkozott magával ragadó egyénisége. Nem sokáig játszott session zenészként más formációkban, 22 évesen már önálló előadóként lépett fel, majd ezt követően jelentette meg első két EP-jét. Innen pedig már nem volt megállás. 2012-ben került a boltok polcaira a debütáló LP, a Home Again. A legnagyobb áttörést azonban a 2016-ban megjelent második korong, a Love & Hate hozta meg, ezen belül is az HBO által rendezett minisorozat, a Hatalmas kis hazugságok (Big Little Lies) betétdalaként ismert Cold Little Heart.

2019-12-15_11-43-44_157262.jpg

Ahogy elkezdjük hallgatni Michael Kiwanuka saját vezetéknevével fémjelzett lemezét, hullámzó ritmusokba ütközünk rögtön az első dalnál. Lüktetnek az ütőhangszerek, az első pillanatban még domináló majd a háttérből tempót diktáló konga finom váltása teszi nagyszerű kezdőmomentummá a You Ain’t the Problemet. Modorosabb hangzásra vált a lemez, megtartva a pattogó bakelites atmoszférát, amely hihetetlenül jól illeszkedik Kiwanuka távolból érkező hangjához.

Igényes átvezetés után érünk el az I’ve Been Dazed mélabús partjaihoz. Kár lenne tagadni, szerintem ez a legcsodálatosabb dal a lemezen, legalábbis mondanivalójában biztosan.

Jó pár átvezető erősíti az album szerkezetét, amelyet általában ritkán sikerül ízlésesen adagolni a hallgató irányába. Ez itt szerencsére nagyon működik, sikerül elidőznünk ezeken a képzeletbeli hidakon, hogy megtaláljuk azt a fajta nyugalmat, amit eddig nem ismerhettünk. Kevésbé erős a folytatás, szól a Living In Denial, kissé elmereng az ember, de a lendület szerencsére nem apad. Fülbemászó dinamikával erősít a Hero, zajos, recsegős effektek harsognak, képtelenség kibírni ezt a dalt fejrázás nélkül. A Hard to Say Goodbye búgó basszusa folytatja a sort, szinte hátralök bennünket a borítón szereplő mustársárga tájra.

Nehéz lesz a búcsú, mert egy olyan részhez érünk, amely méltó befejezése egy ennyire komplex alkotásnak. Jön a Final Days, nem kivehető hangok vitatkoznak a dal első felében, amelyeket kristálytiszta zongoraszólam követ. Nem kétséges, hogy ez az album legfinomabban hangszerelt darabja. Ismét egy improvizatív közjátékot hallhatunk, majd a két utolsó dalt, amelyeket bűn lenne szétválasztani. Teátrális, orgonával megtűzdelt kiteljesedéshez érünk a Solid Ground végére, amelyet a Light vokál- és kórusszekciója képes tisztára keverni.

Végül elérünk ahhoz a felismeréshez, hogy mennyire nagy művész Michael Kiwanuka. Úgy gondolom, itt dönti el mindenki, hogy az egész diszkográfiát érdemes lesz később megvizsgálni, ha egyáltalán el tudunk szakadni ettől a lemeztől.

 

Eredeti megjelenés: 2019.12.15.
Link: phenomenon.hu

 

mCs|

Élményszámba ment a Coldplay lemezbemutató dupla koncertje, és meg is mondjuk, miért

Élményszámba ment a Coldplay lemezbemutató dupla koncertje, és meg is mondjuk, miért

Élményszámba ment a Coldplay lemezbemutató dupla koncertje, és meg is mondjuk, miért

Közel egy hónapja röppent fel a hír: új lemezzel (ráadásul duplával) jelentkezik a Coldplay.

A R C H Í V • A banda környezetvédelmi okokra hivatkozva lemondott a turnézásról, helyette a jordániai Ammanban valósult meg két, a napkeltéhez és a napnyugtához igazított koncert az Everyday Life megjelenése kapcsán. Ennek pedig nem kis hatása volt.

Személy szerint azoknak a táborát erősítem, akiknek a szíve leginkább a Parachutes, az A Rush of Blood to the Head,és az X&Y című albumok hallatán dobban meg. Klasszikus Coldplay-korszak három teljesen eltérő felfogásban és hangzásvilágban mindössze öt év leforgása alatt. Aztán jöttek a slágeres lemezek, mindenféle kollaborációk, kicsit kezdi az ember elveszteni a hitét, hogy vajon hova tart a zenekar. Fogjuk-e még hallani azt a régi Coldplay-t, vagy tovább ereszkedünk az egyre könnyebben feldolgozható dalok irányába?

coldplay-performing-in-jordan-2.jpgFotó: Consequence

Okosan felépített promó előzte meg az Everyday Life kiadását, finoman csepegtetették az albuminformációkat, végül két teljesen eltérő kislemezzel és egy stílusos, kopottas borítóval állt elő a Coldplay.

Környezetvédelmi okokra hivatkozva a banda idén tudatosan nem indult turnéra, cserébe a YouTube-on keresztül streamelve adott felejthetetlen koncertet két felvonásban, egy napba sűrítve, megosztva az egész világgal, mégis elszigetelten.

A fent emlegetett lemez első részét (Sunrise) stílusosan a napkeltével, a második részét (Sunset) pedig a napnyugtával szinkronban vették fel.

Hogy sikerült a bemutatkozás? Tökéletesebb és átfogóbb képet nem is lehetett volna kapni Chris Martinékról. Gyenge lemezt és zenei világot persze most sem vártunk, de azt nem is reméltük, hogy az új dalokkal egyfajta időutazásra indulunk a zenekarral, vissza a klasszikusok felé.

Jordániában járunk, Ammanban, ahol épp ébredezik a nap. Elindul az első lemez, a Sunrise hanganyaga, mondhatni steril minőségben. Kézikamerás és drónfelvételek között ugrálunk, keressük a helyünket, mert noha borús az ég, a banda tagjainak arca fel-felsejlik, az egész közeg rejtett, mégis tiszta. A harmadik szám zongoratémája érezteti, hogy a Trouble In Town húzódal lesz, szépen emelkedik, és itt érezzük először, hogy mi is részesei lehetünk ennek az egész alkotási folyamatnak. Mert bár ezek a számok kiforrottak, mégis elragadnak minket, és azt éreztetik, tudnak többet nyújtani, képesek a város romjain felülemelkedni és újjászületni.

A frontember örömtáncot jár, amikor felpattan a zongorától, gospel-szerű vokál kíséri a BrokEnt. Bevallom, elhamarkodott volt az előző állítás, mert ez a dal tündököl igazán.

Mosolyog az ember, örül, hogy több millió ember kíséretében csatlakozhat a Coldplay-hez, akik szintén önfeledten dúdolják ugyanazt, ugyanabban a percben.

Mindeközben felszakadoznak a felhők. Az aprócska stáb igyekszik elbújni a felvételről, de szerencsére nem teljesen sikerül nekik, és pont ez az, amitől csontig hatol minden leütött billentyűhang és minden sóhaj. Ezen a felvételen mindenki egyként mozog, és pontosan ugyanolyan értékes, mint a kitartó napsugarak. Kezd minden narancssárgába burkolózni, egy szál zongora és egy szál gitár váltja egymást, és jön a már megjelent Arabesque, Stromae hullámzó lüktetésével erősítve. Már mindenki tisztán kivehető, ahogy az album első fele is. Komplex hangzás üti át az eget a dal végére, következik a When I Need a Friend, szívbe markol a kórus, ideje megpihenni.

Egyszer csak dörren a Guns, eltalált kezdés, hangszercserékkel megbolondítva. Mozgalmas a kamerakép, szinte szédítő a megállás nélküli körözés. A Sunset felvonásán érződik a feszesebb tempó, hamar rá tudunk hangolódni, sokkal emberközelibb a helyszín, legszívesebben együtt ugrálnánk az Orphans alatt berohanó kórus tagjaival.

A következő pillanatban egy magasabb épület tetejéről integetnek helyi emberek, olyan önfeledt megnyugvással, hogy igen, el kell hinnünk nekik (noha sem a koncert, sem az eddig ismeretlen lemez nem ért véget), hogy a Coldplay egy mesterművet alkotott. Sok-sok év után, de sikerült neki.

2019-12-10_21-47-00_675977-scaled.jpgFotó: Coldplay Twitter

Szól a Cry Cry Cry, mégis mindenki csak mosolyogni tud ezen a történelmi pillanaton, mert bár a Ghost Stories lemezzel igyekeztek visszabillenteni a zenekart abba a mederbe, ahová igazán tartoztak, ez valójában most jött végre össze.

Olyan őszinte gesztusok és mozzanatok kísérik a banda tagjait, ami felszakít bennünk minden kétséget, és kienged egy olyan világot, amelybe már réges-rég szerettünk volna belecsöppenni.

Érkezik az Old Friends, a város egy másik pontján üldögélünk, két akusztikus gitár, más időpillanat, hirtelen nehéz is eltávolodni a lassan 40 perce megszeretett háztetőtől. Komolyzenei zongoratéma rántja vissza az ember minden porcikáját a jelenbe, gyönyörű átvezető simogatja a mellkasunkat. Még egy nagy levegő, és újra átélhetjük, milyen lehetett anno egy olyan Coldplay-t hallani, amely épp megírta első dalait a debütáló nagylemezéhez. Mindezt a Champion of the World dallamain keresztül. Egy rövid köszönőbeszédet hallunk Chris Martintól, majd elkezdődik a címadó és egyben záródarab, az Everyday Life. A napkorong már csak félig látható, a vonósok kísérik utolsó útjára azon a bizonyos november 22-i napon…

Tengernyi kérdés kúszik fel az égre, felváltva az eddig perzselő melegséget. Tényleg sikerült nekik? És miért vagyok ennyire boldog? Pedig közben legszívesebben elfutnék a világ elől. De mégis hova rohannék? Hiszen minden egyensúlyba került. Holnap is felkel a nap, bár Coldplay-koncert nem lesz. De lehetőségeink igen!

Szeretném azt hinni, hogy ez a koncert már rég létrejött, mint vizuális élmény, és csak utána születtek meg a dalok, amelyek megtöltötték azt lélekkel. De ha nem is így történt, az sem baj, mert én akkor is ezt éreztem minden percében. Egy szóval: köszönöm, Coldplay.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Coldplay (@coldplay) által megosztott bejegyzés

 


Eredeti megjelenés: 2019.12.11.
Link: phenomenon.hu

 

mCs|

Sam Fender már eddig is lenyűgözte a világot, aztán első lemezével újabb szintet lépett

Sam Fender már eddig is lenyűgözte a világot, aztán első lemezével újabb szintet lépett

Sam Fender már eddig is lenyűgözte a világot, aztán első lemezével újabb szintet lépett

Vannak feltörekvő tehetségek, akiket az ember könnyen el tud engedni, sokszor egyszámos előadókká válnak, elkészítik első nagylemezüket, ami akkorát üt a hallgatóság szívén-lelkén, hogy 20 év múlva is emlegetjük.

• A R C H Í V • Vannak, akik csendben, visszahúzódva, dalszerző-énekes módján adják ki magukból fájdalmukat vagy épp a legboldogabb pillanatokat, de mégsem jutnak igazán egyről a kettőre. Van, aki egyszerűen nem veszi annyira komolyan a dolgot, pedig maradandót is tudna alkotni. Aztán tízévente belefuthatunk egy olyan tehetségbe, mint Sam Fender.

Kiadott EP, sok-sok kislemez, jobbnál jobb klipek, élő felvételek. És mégsem találunk egyikben sem hibát. Elkezdünk Sam Fender-rajongókká válni, holott még sehol egy nagylemez. Megvesszük az addig megjelent kiadványokat, bármilyen formátum is legyen az (akár kazettán a Dead Boys EP), és várjuk a csodát, ami biztosan érkezik. Ez a srác és a zenekara be fog futni. És egyáltalán nem azért, mert slágereket írnak vagy, mert annyi támogatást szereztek, hanem mert pontosan azt érezzük, fényévekkel lép túl zeneileg és szövegileg minden jelenlegi zenekaron a maga műfajában.

2019-11-30_21-00-00_974230.jpgFotó: Jackson Whitefield

Kiindulópont Anglia, North Shields, színészkedés, dalszerzés, gitár, enyhe Bruce Springsteen-hatás. Majd 2010-ben felkerül Ben Howard menedzserének közreműködésével a klubélet térképére. Végleg eldől, hogy a zene az, ami kiforrottabbá teszi. Kap még szerepeket, de várható, hogy ezek egyre inkább elkopnak. 2017-ben a Play God című kislemezdal szerepel a FIFA 19-ben (egyébként nagyon nagy Newcastle United-rajongóról van szó), 2019-ben egy bővített turné alkalmával egy hónap kényszerszünet, többek között a glastonbury-s fellépést is törölni kell. Közben bezsebeli a BRITs 2019 Critics’ Choice díját.

Tiszta szívéből érzi, hogy tényleg tőle függ minden, ő az a biztos pont, aki ezt az egészet maradandóvá kovácsolhatja.

Furcsa mód minden nyilatkozatában egyes szám első személyben beszél, ami alapján joggal gondolhatnánk, hogy fejébe szállt a siker, vagy hogy semmibe veszi a zenekar többi tagját. A Hypersonic Missiles bizonyítja, hogy leheletnyit sem.

2019-11-30_20-59-58_090033.jpg

Úgy indul ez az egész, hogy a már széthallgatott EP dalait megemésztve várja az ember, hogy a nagylemez megjelenésekor vajon érez-e késztetést arra, hogy kihagyja a már jól ismert számokat. Mindezt éjfélkor, amikor is felkerül az album kb. minden ismertebb streaming oldalra. Ez egy elkerülhetetlen gát, amit kevés zenekar képes átugrani. Érnek-e annyit ezek a refrének és kórusok, hogy új értelmet nyerjenek, csupán a dalsorrend által. Elindul a címadódal, elképesztő kezdés, komor artwork, bosszús személyiség, mégis egy vidámabb hangvétel. Érkezik a The Borders, szinte süvít a fülünkben, kicsit közelebb kerülünk ahhoz a sráchoz, aki ezt az egészet megálmodta. Csilingel a harmadik szám, kiszakít minket abból a burokból, amelybe beleképzeltük magunkat. Elhalkul, és letisztul előttünk minden.

Kár is lenne küzdeni, a következő blokk visz mindent. A már korábban kiadott kislemezdalok érkeznek, kiegészítve pár új darabbal. Fájdalmas minden egyes szünet és kiállás, ami elér hozzánk. Szaxofon szólal meg a háttérben, festményszerű az élmény, ahol épp hullámokba ütközünk, mégis szabadon és könnyedén tudunk lélegzethez jutni. Ellentétekbe kapaszkodva tovább sodródunk, mert zaklatottak szeretnénk lenni. A That Sound még mindig cirkál a fejünkben, és egyben kíváncsivá tesz, hogy vajon mi jöhet ezután. Emelkedett hangvételű a Saturday, éppen nem vesz el a lemez összképéből. Érdemes odafigyelni a második percnél eldörrenő kiállásra, ami mentőövként szolgál, hogy a lemez utolsó harmadában el ne merüljünk teljesen, és értékelni tudjuk azt, mennyire zseniális az album vonalvezetése. Még egy utolsó kartempó, megszólal a Will We Talk?, szinte egy mozdulattal partot érünk, ahogy a vonósok átharsogják az eget.

És itt jön a titok. Négy dal marad, nyugodtan hátradőlhetünk, mert ez a négy szám egységben, összefonódva minden szúró és keserédes ízzel hagyja, hogy mindig, minden alkalommal együtt hallgassuk végig őket.

Rengeteg kérdést felvet az emberben ez a finálé, simán lehet, hogy valaki választ is talál rá, megfejti azt. Első alkalommal biztosan. De utána?

Kizártnak tartom, mert előkerül az utolsó dal, egy szál zongorával kísért élő felvétel. Végtelennek érezzük a levegőt, a tereket, mindent, ami körülvesz bennünket. Versként hangzik a Use, talán a legbátrabb húzás, amellyel életemben találkoztam. Egy eddig sohasem hallott dal, stúdióváltozat nélkül, mintha egy B oldalas szám keveredett volna elő egy rég elfeledett, megismételhetetlen koncertről. És hogy melyik az a pillanat, ami kitörölhetetlenül belénk ég, és majd egyszer lepereg életünk filmjében? 2 perc 55 másodperc…

 

Eredeti megjelenés: 2019.12.1.
Link: phenomenon.hu 

 

mCs|

Nem süllyedhetünk bele abba a luxusba, hogy magunkat sajnáltatjuk – Ilyen a Depeche Mode-film

Nem süllyedhetünk bele abba a luxusba, hogy magunkat sajnáltatjuk – Ilyen a Depeche Mode-film

Nem süllyedhetünk bele abba a luxusba, hogy magunkat sajnáltatjuk – Ilyen a Depeche Mode-film

Mindig is szerettem azokat az eseményeket, amelyekben az ember egyszeri és megismételhetetlen szerepet vállalhat. Ilyen volt a november 21-i Depeche Mode-dokumentumfilm-vetítés is.

A R C H Í V • Egy olyan közösségnek lehettünk a részesei, amely az egész világon ugyanazon a napon popcornt és kólát szorongatva várta, hogy hat sors találkozzon egy turnézáró koncert alkalmával, közben elmesélve életük nehéz szakaszait és küzdelmeit, akik akár a mi barátaink, barátnőink, családtagjaink is lehettek volna. De ne siessünk ennyire előre…

Anton Corbijn mindig is egyedi képi világgal rendelkezett az általa rendezett Depeche Mode-klipekben. Nem csoda, hogy ismét őt kérte fel a zenekar, hogy rendezzen egy olyan dokumentum– és koncertfilmet, amely bensőséges, megindító, amely közben az ember képes úgy a szerelme szemébe nézni a villogó vászon előtt, mint addig talán soha.

2019-11-24_15-57-59_853778.jpg

Nem is olyan régen hasonló ötlettel rukkolt elő a Coldplay, bár ott a zenekar a kezdetekhez nyúlt vissza. Kiadatlan videófelvételek, ritka backstage pillanatok, húzós viták a bandán belül, mindez egészen a megalakulásuktól. Teljes képet kaphattunk egy feszes idővonalra felhúzva. Aztán ott volt az urániás The Cure-koncertfilmvetítés. 40 éves jubileum a Hyde Park végtelen horizontján. Csodás vágások, hibátlan 5.1-es keverés, a néző szinte azt érezhette, hogy akár az ő tarkóját is melegítheti a naplemente, miközben épp a Just Like Heavent dúdolja.

2019-11-24_15-57-44_999442.jpg

És akkor szerda este beültem a feketébe öltözött Depeche Mode-osok közé, akik tapssal, füttyökkel, örömujjongással fűszerezve nézték végig életük legmeghatározóbb zenekarának egy kiragadott időszakát. Hogy mi ebben a varázslatos?

Ez a dokumentumfilm nem ölel át hosszú éveket, nem próbál meg összegezni egy egész életművet. Egyszerűen csak hagyja, hogy átéljük azt, amit a hat főhős személyesen is megtehetett a Berlinben megtartott dupla koncerten.

A német főváros egyfajta bázisként szolgál a zenekar számára, korábban kiadta a Live in Berlin dupla lemezt, amely véleményem szerint az együttes egyik legjobb minőségű koncertfelvétele valaha.

2019-11-24_15-57-56_809903.jpg

Szóval ücsörgünk a székben, és igyekszünk elhessegetni a szomorú és gyötrő bevillanásokat, amelyeken átesnek a kiválasztott rajongók.

Mert ugye kinek a környezetében ne küzdenének a nemi hovatartozás felvállalásának kérdésével, a rák diagnosztizálása utáni harccal, vagy akár egy komor időket lezáró rendszerváltás hozta, kinyílt világ lehetőségeinek feldolgozásával. Láthatjuk egy szétszakadó család tagjainak utolsó összetartó pilléreit, egy mára már felnőtt, 25 éves lány felépülését egy háromnapos kómából, minden addigi emlékét elvesztve, valamint egy mongol lány becsületét és jövőjét megformáló döntések sorozatát.

2019-11-24_15-57-53_831500.jpgFotók: Corvin Mozi

És hogy mit viszünk haza magunkkal a vetítés után? Hogy igenis bele kell állnunk a nehéz helyzetekbe, meg kell hoznunk életünk legnehezebb döntéseit a másodperc tört része alatt. Hogy akarjunk élni, mert nem süllyedhetünk bele abba a luxusba, hogy magunkat sajnáltatjuk, ezzel fájdalmat okozva a szeretteinknek és magunknak. Menni kell előre, mindig egy irányt választva, tudatosan építeni egy olyan jellemet, amelyet büszkén vállalunk.

Talán ez az, amivel a Depeche Mode mindig is több volt és lesz is, mint más zenekar. Képes úgy erősíteni ezt a hitet az emberben, hogy szinte észre sem veszi. Mert, ahogy Liz Dwyer mondta a film során, minden Depeche-koncert kicsit olyan, mintha egy templomba lépnénk be meghitten, ugyanazon okból és ugyanazon célok felé haladva…

 

Eredeti megjelenés: 2019.11.26
Link: phenomenon.hu

 

mCs|

süti beállítások módosítása