• A R C H Í V • Amikor ilyen hosszú idő után a TOOL csatlakozik az összes nagy streaming szolgáltató adatbázisához és felkerül a teljes diszkográfiájuk, erősen elgondolkodik az ember, hogy valami készül. Aztán a semmiből felkerül egy új single, az album címadó dala. Talán, végre, esetleg, valószínűleg kijön az új lemez? Kiteszik a megjelenési dátumot, ami persze még mindig lehet hamis infó, de valójában mindenki érzi: itt most nincs sz@rakodás, augusztus 30-án MEG FOG JELENNI a lemez.
Fotó: Kerrang!
Fear Inoculum| Igazi visszatérő szám, nem túl sok, nem túl kevés. Kicsivel több, mint 10 perces felvezető, pont nem rádióbarát, de kit érdekel. A lemezborító és a cím egysége kifejezi, hogy hova is fejlődött ez a zenekar, mit akar bemutatni az érkező új anyagon. Ez az a fajta dal, amit érdemes végigvárni, képes az ember majd 9 percig hallgatni, hogy a végén elérjen egy brutális és elementáris dob + gitár aprításhoz, ami 100%-os szinkronban hullámzik együtt.
Pneuma| Szaggatott ritmus, kevés visszhanggal. Pont annyival, hogy ne maradhasson nyugodtan az ember gyomra, folyamatos a lüktetés. Tördelik a dallamokat, végig egységben maradva. Szerintem fontos, hogy pont a második szám (totálisan új dal, eddig még koncerten sem játszották) ennyire zaklatott, kapkod az ember levegő és érzelmek után, valahogy eszébe jut az is, ami bántja, és az is ami örömmel tölti el. Durván 5 percnél nagyon halkan, de hallani egy kongát, ami megállás nélkül kalapál. Apróság, de pont amikor már megszoknánk ezt az egész Pneuma 'életérzést', visszarángat a nyugtalan és megterhelő kezdéshez. Ez a csodás a TOOL-ban, ez az, amivel egy teljesen sajátos műfajt tudtak alkotni: nem hagyják, hogy a figyelem 1 pillanatra is lankadjon. Konga visszatér, nyúzott hangokkal átitatva, borús gitártéma, az egész csak sodor. De hova? Mire felteszi a kérdést az ember, jön a millióból is felismerhető gitárriff. Mintha egy vonaton utaznánk, amin nincs fék, dübörög minden, monoton és pusztító tempóban. A finálé pedig húzza az embert, pont addig, amíg éppen elbírja a lelke.
Invincible| Az egyik olyan dal, amit már széthallgattam koncertfelvételen. Kicsit tartottam tőle, hogy azt a félelmetességét fogja pont elveszteni, amit a live hozzáadott. Szerencsére nem így történt. Szóval indul a 3. szám, erő-erő-erő. Az a zavar, amit a 'Pneauma' okozott, az 'Invincible' elsimítja, már az első pár percben. Lágy ének váltakozik már-már rekettes, mély hangokkal. Kegyetlen, mennyire mélyről építkezik ez a dal, és amikor felér a felszínre, a cinek felszabadítanak mindent, amin az ember őrlődött. Szinte parancsolónak érezzük a szöveget, bontott, magasztos a hangzás, mégis azt kívánjuk, még legyen ugyanennyi vissza ebből a dalból. És ez sem véletlen, 12 perces számról beszélünk, 6 percnél érezzük a duplázás szükségét. Tökéletes. Teljes a váltás, mintha átléptünk volna egy instrumentális világba. Finom elektronikus ívekkel, mind zenében, mind énekben. 9 perchez érünk, felgyorsul minden, pedig a dallam visszaszorítja saját magát. Hamisítatlan TOOL mozzanatok érkeznek a végére, mindenki belátja, amennyire új ez a lemez, annyira hordozza magában a kötelezőt, hibátlan arányban.
Descending| A másik már élőben elhangzott dal, teljesen biztos lehet benne mindenki, hogy rendben lesz. Morajlik, süvít az intro, kellően várakoztat. Jön egy nagyobb hullám és kezdődik. Letisztult hangkeverés, csilingel a cin, elmosódott ének a háttérben. Már előre jósolgat a hallgató, vajon elég lesz-e ennek a dalnak közel 14 perc. Az ember végig a mélyben lebeg, a gyengébb és erősebb gitárcsapások, mint maró karmok. A lényeg itt a hangerő, úgy tud felhangosodni a dal majd csillapodni, hogy közben nem kell állítanunk semmin. Profi keverés, profi hangszereken, hihetetlen kezd lenni a 6. percre. A 7. percre mégis kezdjük érezni, hogy be fog érni ez az egész kavalkád és kerek egészként fog feloldódni. 7:30-tól (elnézést itt a sok időbeliségért, de mint egy jó filmben, vágásról vágásra egyre jobb jelenetek tűnnek fel) egy teljesen másik hangulatot hoz a zenekar. Húzódó, feszítő érzés az agyban, 9:40-nél mintha vége lenne mindennek, de mégsem. Jönnek a riffek, 11. perc előtt nem sokkal epikus a dal felemelkedése, akárcsak az első számnál, megérte eddig várni, nem csak számon belül, albumon belül is elérünk egy olyan szintre, ami eszünkbe juttatja, hogy ez, amit hallgatunk valahol történelem. A dal levezetése elemi, kár is bővebben részletezni.
Culling Voices| Összekúszik, mégha nagyon halkan is a 'Descending' befejezésével, egyre nyugodtabb az ember, mégsem itt lesz a csúcspont. Szerencsére. Amit a Descending felemel, azt a 'Culling Voices' visszateszi a szimmetrikus, szabályos helyére. Talán a leglágyabb és legpuhább dal az albumon. Ennél jobb helyen nem szerepelhet a lemezen, ismét az időzítés, ami előkerül a hamisítatlan TOOL fegyvertárából. 5:30-ig nincs miről beszélni, csak hagyni kell, hogy ami eddig történt, szépen, mélyen ülepedjen le bennünk. A dob ismét feléled, átköt minden hiányosságot, majd 6:30-tól kapunk egy olyan viharos riffet, ami az egész dal gerincét jelenti. Ez az a rész, amikor kicsit azt érezheti a hallgató, hogy mennyire bennsőséges is ez a lemez, holott darabokra szedi az embert, pont annyira, hogy megbírkozzon a még fennmaradó idővel. Dinamikus a befejezés, az utolsó 1 perc pedig megpihen.
Chocolate Chip Trip| Az egyetlen instrumentális szám a fizikai formátumban megjelent lemezen (digitálisan megspékelték a lemezt még 3 ilyen trekkel), és ez az egyetlen szám, amivel az első hallgatáskor nem sok mindent tudtam kezdeni. Élőben iszonyú jó átkötő dal (lehet), fellélegezhet mindenki, a dobos kimaxolja, amit ki lehet. DE! Tudva azt, hogy milyen dal jön ezután, megint csak azt tudom mondani, és teljesen objektíven, ez a szám KELL! Pont itt és pont így. Kicsit kapkod a tempó, monoton elektronika, minden csapong, de valahogy sikerül rendszerbe szedni a végére, a fokozatos lehalkulás pedig elngedhetetlen.
7empest| És akkor: hogy lehet ilyen dalt írni??? Hogyan??? Persze fel volt készülve mindenki, hogy ütni fog, leblokkolunk és nem tudjuk, mégis mi fog történni NEGYED ÓRÁN ÁT!? A '7empest' lesz az az ötvözet, ami átviszi az ember szívét, de úgy, hogy egyszerre hagy nyomot és késztet arra, hogy ezt a lemezt mindig, minden helyzetben egyben hallgassuk végig. Így válik ugyanis a '7empest' azzá, ami. 4:20-nál cirkál a gitár, ropog a basszus, nem lehet mit csinálni, bírni kell, jön egy szolid solo, majd egy megnyugvás. A félig suttogó, félig számonkérő énekhang ismét nem okoz csalódást, hogy is okozhatna. Durván a szám harmadánál tartunk, még mindig nem tudjuk igazán, honnan jön ez a küzdelem, amit a TOOL egyszerűen úgy rak helyre bennünk, hogy nem veszíthetünk. Nincs opció. Félidőnél vagyunk, keresni kell az összhangot, melyik hang mikor és hogy éri el a másikat, fura felütések, de ennek is célja van, ez biztos. Van egy jellegzetes dallamvezetés a '7empest'-ben, ami annyira egyedi és kíméletlen, hogy, amikor fel-fel tűnik, simán maga mögé utasít minden mást, ami csillapítaná. 12. percnél vagyunk, már rég eldőlt fejben, hogy hiába a leghosszabb és legerőteljesebb dal a lemezen (vagy akár a munkásságukban), ez így nem lesz elég. Visszajön a vokál, ráadásul több szólamban tér vissza, lehetetlen elfogadni, hogy vége a lemeznek, titkon azt reméljük, hogy valahol van egy hidden trekk, ami ezt megcáfolja, de nem. Mindegy is, ez legyen a legnagyobb 'hibája' ennek az alkotásnak. Az utolsó másfél perc felemeli a figyelmet, nem kapkod, összeszedett a tempó is, semmi pluszt nem szeretne már hozzátenni az elmúlt 79 perchez, és ez így teljes, hiánytalan. Így lesz TOOL.
mCs|
