• A R C H Í V • Matt Berninger, a banda énekes-szövegírója keresztbe vetett lábakkal ül a debütáló szóló albuma festményszerű borítóján. Kissé hanyagul, mégis tele magabiztossággal. Valahogy így lehetne jellemezni zenekara, a The National elmúlt tíz évét is, ami a High Violet című, mérföldkőnek számító nagylemezzel indult útjának. Az együttes életművének elengedhetetlen összetevője ez a lemez, ami meghatározója lett mind a zenekar stílusának, mind pedig a frontember nemrégiben megjelent szólókiadványának is.
Fotó: The Telegraph
1999-ben alakult meg a The National, ugyanazokkal a zseniális ohioi zenészekkel, akik a mai napig alkotják a zenekart, és akik most is pont ugyanolyan sajátosan értelmezik az indie rockot, mint a kezdetekkor. Nyolc stúdiólemezzel büszkélkedhetnek, amik között akad Grammy-jelölt és díjazott album is. A High Violet című lemez 2010-ben, a 4AD kiadó gondozásában jelent meg, majd ezzel a lendülettel meg is szerezte a 3. helyezést a Billboard 200-as listáján. A Time 2010 negyedik legjobb albumaként sorolta be. A Rolling Stone magazin pedig a 30 legjobb lemez egyikeként emlegette ugyanebben az évben.
Noha ez a kiadvány azóta japán, illetve bővített verzióban is kijött, érdemes azonban kitartani az eredeti változatnál, mert érződik a dalok mennyiségén és sorrendjén, hogy ez így kerek.
Az album produceri munkálatait a zenekar saját maga végezte, a dalok felvételeit Aaron Dessner (gitár, zongora, zeneszerzés) garázsában rögzítették, a borítóján pedig egy szintén Ohio állambeli szobrász, Mark Fox alkotása (The Binding Force) látható. Nekem ez a lemez abszolút korhoz vagy inkább korszakhoz köthető. 2010, durva év volt, még zsenge húszévesként előttem állt a főiskola, nagyban agyaltam a jelenen, kevésbé a jövőn.
Pörögtek a hétköznapok, sok zenét hallgattam, és igyekeztem azzal a tudattal megélni minden pillanatot, hogy azok soha vissza nem térnek. Ebben az évben aztán – egyszer csak – megjelent a High Violet című nagylemez.
Konstatáltam, hogy igen, ez szuper, végre egy új The National album. És ennyi… Eltelt úgy tíz év (az addigi életem fele), hogy nem hallgattam meg. Kerülgettem, emlékeztem rá, tudtam, hogy fontos, de mégis csak most engedtem először közel magamhoz. Van ilyen, sokszor az ember egy ígéretes zene, könyv, film felfedezésekor még nem elég erős vagy érett ahhoz, hogy azt be tudja fogadni. Így voltam én is a High Violet-tel.
Fotó: Rolling Stone
Megérte-e kivárni a pillanatot? Nos…Elkezdem hallgatni, és lényegében megáll az idő (végre nem szalad tovább az a tíz év).
Berninger borongós, bariton hangja akaratlanul is más világokat teremt, ahol magával ragadó vonósok és zongoramenetek kísérnek az úton. Annyira összetett a hangzás, nem győzöm kapkodni a fejem.
Vajon milyen hangszerekre nem figyelek? Finoman elmúló kiállások segítik a hallgatót nyugodtabb vizekre evezni, de összességében nagyon zaklatott ez a tizenegy dal. Nem szabad elsiklani a 4. és 5. dal (Little Faith és Afraid of Everything) párosa mellett, amik – véleményem szerint – a lemez csúcspontjai, szépen, mérnöki pontossággal elhelyezve. Olyan csodálatos hullám ez az egész, amit kár lenne a partról szemlélni, vessük bele magunkat és ússzunk egészen a záródalig: a Vanderlyle Crybaby Geeks önmagában is annyira erős, hogy már csak emiatt az egy dal miatt is megéri elmenni egyszer egy The National koncertre.
Hogy elég érett lettem-e hozzá, azt nem tudom, de nekem maradandó élmény a High Violet, a korszakos lemez, ami kicsit porosodott az elmúlt időben, de ez így szép.
Ugyanúgy érdemes odafigyelni rá, mint a The National aktualitásaira és mellékprojektjeire is: Matt Berninger a tavalyi év végén jelentette meg első szólólemezét (Serpentine Prison), Aaron Dessner pedig Bon Iver-rel közösen alapította meg a Big Red Machine nevű formációt. Dessner szintén tavaly producerként is bevetette magát, részt vett Taylor Swift két egymást követő, minden eddiginél letisztultabb nagylemezének munkálataiban. És ez csak pár kollaboráció a sok közül. Valamit nagyon tudnak ezek az ohioi tagok.
Eredeti megjelenés: 2021.03.04.
Link: soitgoes.hu
mCs|
